Kiapadhatatlan és mély,
lelkemnek verselő kútja,
elnyeli, majd újra feldobja,
a lengévé varázsolt képleteket.
Hiába nehéz a hő szívem,
ha könnyűvé vált az útja,
mely a hűs kút kávájáról,
újra és újra hozzád vezetett.
Nem számít lábam mennyire kopik el,
hogy végül térdig lejárom-e?
S bár lehajolsz hozzám egyszer,
De vaj" karodat kitárod-e?
Mosolyod újra és újra, szívemet deríti,
s nem számít mi keseríti,
mert már jelennel vegyíti,
magát az örök indulat.
Nő vagyok, nem feledhetem!
Jel, tükör, magaslat, kérdés,
az etalon férfi vagy nekem,
ki megérint, átjár és betemet.
Mikor mozdulni nem bírok már,
mikor kiterítve fekszem,
akkor is, ott is és örökké,
vágyam tovább él engemet.
4 hozzászólás
Kedves Ildiko!
"Nem számít lábam mennyire kopik el,
hogy végül térdig lejárom-e?
S bár lehajolsz hozzám egyszer,
De vaj" karodat kitárod-e?"
Nagyon teteszettek soraid!
Nagyon mélyröl jönnek!
Szeretettel:sailor
Köszönöm kedves Sailor!
Hálás szívvel!
Szeretettel:
ldikó
Drága Ildikó!
"Kiapadhatatlan" a szerelmed a vágyad, újból érzelmekkel telítetten.
Az utolsó sor talán "vágyam tovább éltet engem…
Szeretettel olvastam: Ica
Drága Icám!
Köszönöm, hogy olvastál, és írtál nekem.
Tudom, egy kicsit furcsa az utolsó sorban a megfogalmazás.
Más is megjegyezte már, de annak az analógiájára írtam, hogy nem mi éljük az életet, hanem az élet él minket. Feldmár András pszichológus megfogalmazása ez, s most, a vágyam mibenlétének a kifejezésére adta magát.
Mert a vágyam, valami olyat fog szülni, ami tovább él mint én. Illetve, amiben tovább élek én, a halálom után is.
Szeretettel?
Ildikó