Kín

Tiszta reggel jó percekkel,

csoda várás víg remény,

kristály idő szép mederben,

még ártatlan lét, oly szerény.

Csak az utat járni akartam én,

kedvest ölelni, ugratni barátot,

csodákon elámulni némán,

madarat menteni, ha viharban ázott.

De elfogyott a tiszta reggel,

az idő medre ködben úszik,

a barát bimbót tapos, kutyába rúg,

és minden kedves elbúcsúzik.

Mennék, bújnék, búcsú nélkül,

de a zagyva tömeg csak cibál.

Testem tépett , a lelkem sárban,: megalázlak,

megtaposlak! Mint tébolyodott úgy kiált.

Kegyes hanhú hazug angyal,

Janus arcod, émelyít!

Büszke szemed az égre vetve esküdözöl,

de az Isten kegyes! Nem fenyít.

Hol tévedtem, hol rontottam,

kínok kínja meggyötört,

szép törvényeim nem jók ide,

gyermek lelkem összetört.