Kinn a gangon

Megírnám a legjobb verset,
mitől az áll majd leeshet,
ám a lantasztalon állva
nehéz írni, s komponálva
az ihletet, mit a múzsa
kényeztető, bársony húsa
homlokomra hány halomba,
(s végül hullik a karomba,)
rádöbbenek, hogy e póznak
előzménye, hogy a bornak
beltartalma az agyamban
úgy hasít, mint kés a vajban,
s átrendezve az életem,
táncra perdít, s a székeken
(és az ékes lantasztalon)
pödri lábam, s a tartalom
fejemből a bélés felé
vágtat, s közben nyit a relé,
és a bort, meg amit ettem,
lábam elé mind kitettem.
Nézem, s látom, hogy mivé lett
az igézett múzsaihlet!
Szánom nagyon az új papírt,
s a levelet, mit a pap írt
(keresztséget ‘mikor kaptam,)
no meg a bort, mit kiadtam.
Látom immár, várni kell még,
az írásban kedvem teljék,
és a múzsán ejtett foltot
meg e rusnya, hamis dolgot
elfeledve nekifogjak,
(múzsám ölén csókot lopjak,)
na és persze a lantasztalt
(aki persze nem marasztalt)
csúfságától mentesítsem,
és a tollam kifeszítsem…
…s mindeközben az idő megy,
s a feladat, mint szőlőhegy
magasodik egyre feljebb,
(agyam csúszik egyre lejjebb,)
és a tollam elpuhultan
asztal alatt földre huppan,
így nem marad csak egy vigasz:
itt a mester, a kis pimasz,
ki eddig is kisegített,
(hisz ő írta verseimet,)…
Fogja pennám, meg a lantom,
s írjon verset –

kinn a gangon!