Kísérők

Két csizma a fagyos hajnalban elindult,
Alattuk a friss hó ütemre nyikordult.
Láthatóan haragot szórtak egymásra,
Hisz a nagy orruk egymástól kissé elfordult.

Ők bizonyosan vértestvérek voltak,
Mert minden átkos napon együtt gyalogoltak.
A sár egyforma vastagon telepedett rájuk,
Együtt nyögtek, repedtek, s azonosan koptak.

Ha egyikük felgyorsult, a másik utána,
Nem hagyták soha társuk üres magányban.
Még néha-néha egymás sarkát is böködték,
Ha a gödrös-szikes úton önmagukat védték.

Mentek ők súllyal és feszített ritmusban,
Mintha küldetésre sietnének halálos titokban.
Csúsztak, ha kellett, de akadtak is sokszor,
Még jeges kavicsokba is rúgtak milliószor.

Hát így haladtak lomhán a rettegett helyre,
Hol gyakorta tapostak vérvörös lepelre.
Orrukra nyál csordult, szárukra genny ragadt,
Kicserzett bőrük csak a testnedveket nyelte.

Olykor ugrottak, pattantak, rúgtak és sarkaltak,
De ha kellett, gyorsan hátracurukkoltak.
Súlyponton fordultak, nyelvüket lihegték,
Ők amolyan elnyűhetetlen veteránok voltak.

Habár volt egy komoly gondjuk, egy erős félelmük,
Hordozójuk volt az egyetlen élelmük.
S ha viselőjük netán sebes golyót kapott,
Minden reményük úgy el is szállt felettük.

Így történt ez majd egy vészes bevetésnél,
A fagy is élesebb volt a jól kifent késnél.
Recsegett a bőrük, s túl sokat rohantak,
Remegve figyelték, tán most járhatnak Bécsnél.

A bal oldali testvér keresztbe hanyatlott,
A jobbik nyelvére meleg nyáladék csorgott.
Nem is eszméltek, csak borultak a sárba,
Körülöttük onnantól a gonosz világ forgott.

Mereven bámulták egymás szép fűzőjét,
Csendesen könnyezték talpuk kopott élét.
Majd a testeken elpihenve megszokottan várták
Egy új háborúnak fenyegető közeledtét…