Kívántam…

Kívántam régen
borzasztó hegy-halmokat
megmászni,
szakadatlan.
S felérve ordítani vágytam
utolsó, fáradt lélegzetemig.
S kívántam újabb
kihívó földhát-láncokat,
mindig-magasabb cél-csúcsokat
érinteni,
így keresve
létem határait,
hogy táguljon a zenit.

Kívántam én is
szörnyű viharokat,
pusztító ösztön-orkánokat –
hogy tépjen szét
vagy repítsen jobb hitű földrészekre,
hol a lélek még hisz a költészetben
(és nem földeli el minden esti álmát
a reménytelen ébredő vágy)
hisz’ a mélyről fakadó ábránd
ott – még, talán – a valóságba szökhet.

Kívántam egykor
a mindent-tudás fájának gyümölcseit –
szomjaztam
a szüntelen-hitet
s élni vágytam,
úgy,
hogy soha ne hazudtoljam meg magamat –
s ne áltassanak
hiú illúziók.

Kívántam folyton
harsanó kacajokat,
mik égig zengnek belőlem
s hogy szeretésem ne fúljon
soha
kínos ál-mosolyba.
És kívántam olykor
őszinte,
lázban égő szerelmet
s ezeréves titkokat
fejteni
indultam volna mindig.

… ám lélekcsontjaim ropogni kezdtek
sóhajaim alatt.
Már nem kívánok gőgös hegyeket –
csak egy szelíd dombot,
lágyat, csendeset.
Már nem futnék a vihar szívébe makacs akarattal –
betelnék én egyetlen cseppjével a friss tavaszi harmatnak.
S már nem kérnék ezernyi mosolyt –
csak azt az Egyet érdekelné
apró léleksor(s)om…
(hogy miként változom,
és miként látom
– másként –
a lenyugvó napot)