Külvárosi ködöt csókol rám a karma,
villamos sikolt, kopott színek a falon,
időtlen, furcsa a szürke kocsmazaj ma,
valaha ez az acél fellegvára volt…
Nemrég még a melóst emberszámba vették,
nemrég még hajnalban a pék sütött cipót,
nemrég még kis pénzük takarékba tették,
és a bank vissza is adta kamatostól.
Új részegek ezek itt a kocsmák előtt,
új nyomor jött el az új rendszerrel nyomban,
most sincs a szegénynek feje fölé tetőt
vagy meleg ételt ki osztana e honban.
Haramiák lettünk, hogy történhet ez meg?
Miért fordul el az ember az embertől?
Sok etnikum jár egynémely vonalakon
a 37-es villamoson azért nincs ellenőr…
Külvárosi szmogot ködlik rám a város,
valahogy múlttá lett itt a Kőbánya-blues,
peremkerület, a semmivel határos,
"messze még a hajnal, három óra húsz…"
2 hozzászólás
Szomorú, de igaz! Ráadásul már haramiák sem vagyunk. Legalábbis nem olyanok , akikről Schiller ír, akik azért egymást meg a szegényeket segítik. Néha már csak simán csőcselék vagyunk.
Gratulálok a versedhez!
Deiphobae
Kedves András!
Jó, hogy leírod a mai szörnyűségeket, a szántszándékkal alkotott nyomort… Nekünk, tollforgatóknak kötelességünk mindezt rögzíteni, hogy nyoma maradjon – a sok szenvedésért, s azért, hogy majd ha eljön az óra, a felelősek megkapják rémtetteikért a kiérdemelt "jutalmukat!"
Szeretettel: Kata