Köd

Most kinn a csend teríti lágy avarra fényes köpenyét,
játszik kicsit a télbe dermedt, száraz fűtorzsák között
ahogy kihűl a nappal lomha fénye, halkan kúszva szét
takarja el a rózsatő aljába süppedt sárrögöt,

lassan tovább folyik, mint néma, visszatarthatatlan ár
zabálja fel a rezgő félelembe bénult bokrokat,
a fák tövén egy pillanat, gondolkodik talán, megáll,
s az ágakra feszített pókhálók közt új erőre kap.

Időtlenül ezüstös lett a szürke félhomály. A fény
összetörik a tejfehér világba fulladt ablakon,
se be, se ki nem juthat rajta át, hiába küldeném,
tükrében már csak szén-szürkére festett arcom láthatom.

Betör, tudom. Előbb utóbb bekúszik apró réseken
és eltakarja lenn a szürke szőnyeg vak mintázatát,
táplálja csend, árnyék-sarkokba bújó gyáva félelem,
hullámai mint fuldoklón a víz, úgy csapnak rajtam át,

s aztán elnyelve mind, amit a rozsdás felszínen lehet
hideg palástja csöndbe fagyni hűti izzó véremet…