Milyen ceruzám van nekem,
a szűz papírra nem ír csak hülyeségeket,
mikor karon fog egy furcsa kis manó,
és én azt hiszem, a tegnap rólam szól,
pedig halvány égi kékkel írom nevem,
de vastagon áldom Istenemet,
míg a fehér lapon hánykolódik a sok betű hajó,
és a bennem zubogó viharban belém karol.
Hogy írja egy írni nem tudó, ki magából,
azokat a jámbor átkokat,
hogy ne bántson senkit ha csendben lázad,
hogy ne oltsa ki szemek tüzét a könnyes bánat,
ha előtte bezárnak minden világra nyíló ajtót,
de a fényre át engednek másokat,
vak ablakba ülve már nem lát mást csak szürke tájat,
és tudatlanul fordít saját magának hátat.
Hogy legyek a napnál fényesebb,
hogy legyek az éjnél feketébb,
hogy tud virulni a betonba öntött virág,
ha kiszáradt sivatag lesz a világ,
hogy írjam a nehézre, hogy ma már könnyebb,
ha erőm veszni hagy és rám szárad minden könnycsepp,
s úgy osonok magam mögött, mint árnyék házak falán,
s a szűz papíron lesz e nyoma egyáltalán.