Költő volt, de a Napon csonttá aszott,
egy szikla tövén, szürke szikla tövén,
s jött az a gyászos est; emléke sötét,
ám súgják még néha az éji dalok.
Titkon szőtte őket, s messzire hívták
az arany-álmok, vágyott arany-álmok,
s ő ment, keresztül megannyi határon;
s nem lelt rájuk; így várta örök sírját.
De egy szelíd Múzsa szerető karja
lepelbe fonta, hófehér lepelbe,
s felvitte lelkét a kékes hegyekre;
most ott lobog minden csúcson hatalma,
mint a szellemek, fényhozó szellemek;
s vágyai közt már örökké szendereg.
9 hozzászólás
Kedves Henkee, nagyon szépet írtál megint, tetszett.
Üdv: József
Gyönyörű szonettedről nekem valahogy Csokonai jutott eszembe. Nem tudom, miért… talán a debreceni mentalitás teszi 🙂 Lényeg az, hogy szívből örülök annak, hogy egy ilyen remek verset olvashattam!
szeretem a verseidet… ez a szonett is nagyszerű
gratulálok
Szhemi és András, köszönöm szépen a véleményeteket:)
Barackvirág….:) Talán az teszi…Debrecen egyszerre az élet és a nyugalom városa, én úgy érzem:)
Kedves Henkee!
Nagyon szép gondolatok, szép köntösben:)
Üdv: Borostyán
Köszönöm Borostyán:)
Csodálatos, ahogy írsz…Mindig elvarázsolnak gondolataid..
Gratulálok kedves Henkee!:)
Hali!
Nagyon szép vers, szonett, jók benne az ismétlések, grat hozzá!
Kreeteeka
De jó, hogy idetaláltam, kedves Henkee!
Szeretem a szonetteket. Az ilyen szépeket meg kiváltképp!
Nagyon tetszenek a második sorok fokozásai!
Kár, hogy rég jártál erre, szívesen olvasnám újabb verseidet!
Szeretettel: dodesz