Imába forduló
jelennek sóhaja,
kiömlő magánynak
cseppenő csodája.
Fájdalom gyémántja,
aprócska ragyogás,
gördülő érzelem,
bús lelki vacogás…
Drága a csillogás,
vágyakat elmosó,
szívednek álmain
vad hévvel taposó.
Kicsordulva talán
oldja a szorongást…
Engedd hát, hadd folyjon,
így hozva gyógyulást!
4 hozzászólás
Amikor sírni kell, akkor nem érdemes visszafolytani. Könnyebb utána. Mondom én:-)
Kifejező szép vers!
Szeretettel:Marietta
Szia Judit! 🙂
Lám-lám, a könnyek belőled ezt hozták ki. El is gondolkodtam rajta, mert bennem is megszólaltak azok a harmatok, gondoltam, érdemes foglalkozni velük. Mindenkiben másként csordogál, benned szépen, de ez nem lep meg, mert a lelked ilyen. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Drága Judit!
Bizony a könnyek némi gyógyírt hordoznak…
Szeretettel olvastam írásod!
Tünde
Igazán köszönöm!
Szeretettel, Judit