Csend van, és nem hallom hangodat,
S csak álmaimban láthatom arcodat,
Sírva fakadnék, de nem lehet…
Igen… Te vagy az ki bántja lelkemet.
Ha mellettem lennél, megfognám kezed,
S kérve könyörögnék, hogy ne tedd…
Ne engedd! Ne hagyd,
Hogy csillogó ábránd elcsaljon tőletek.
Mert, ahogy eljöttem, összetört a szívem,
S kiáradt belőle az összes érzelem,
Elöntötte az már, az egész testemet,
S megmérgezte ezzel, itteni éltemet.
Más sem jár eszemben, egész nap csak te,
És a három csemeténk, csengő nevetése,
De mikor elképzelem, pityergő arcukat,
Akkor úgy érzem, a szívem meghasad.
Most nem írok többet,
Könnyes szemmel nem megy,
Befejezem tehát,
Ezt a rövid verset.
2 hozzászólás
Kedves Apamaci!
Bavallom a cím miatt kattintottam versedre, s nem is értem, hogy annak idején miért nem vettük észre, mennyi színtiszta érzelem rejtőzik benne. " csillogó ábránd… csengő nevetés…" mind-mind csodaszép.
Gratulálok szeretettel: pipacs 🙂
Kedves Pirospipacs!
Köszönöm rövid hozzászólásod, és a rám szánt időt. Remélem művem jó érzésekkel töltött el. Bár amikor írtam nem voltam igazán boldog, hiszen egyedül voltam számomra idegen emberek között, és hiányzott egy igazi szeretet teljes ölelés. Lehet… furcsán hangzik ez egy férfi szájából, de bizony nekünk is szükségünk van az ilyesmire.
Örülök, hogy olvastad versemet, maradok tisztelettel: Apamaci