Karcos testvér-szívek tömik el a torkom.
Kezeim csendben elhalnak.
Rémülten kapkodom vándor tekintetem,
és NEM LÁTOK SEMMIT!
hisz nem vagyok itt,
s ott sem voltam…
…lassan egymásnak esnek tagjaim,
ha más nem, a hátam mögött,
és hallgatnak…
én meg illő gyávasággal tűrök
egy gyermeki álom kellős közepén
az eldobozolt múltammal…
Én nem vagyok orvos,
csak egy pihentető ágy!
2 hozzászólás
Általában tetszenek a verseid. Ez sem rossz, de igazán csak az utolsó két sor fogott meg, de az nagyon! 🙂
Igazán érdekes. Nekem tetszik.
Üdvözlettel: Daniel