Egy őszi faág édes-kesernyés illata
elevenné varázsolta bennem
a nyári esték cuppogós hevét,
és lelki szemeim előtt újra
tarkállik a pelyhes állú nyílt rét.
Szél táncoltatta levelein jön
a tél, lépte nyomán a zimankós
lehelet utoléri az első,
vérszegény tavaszi napsugarat.
– Itt vagyok, csendben feláldozom önmagamat.
11 hozzászólás
meghökkentő hasonlatok, de nálam nagyon a helyükön vannak. Radnót egy-egy verse ugrott be – hangulatát tekintve! Klassz! Üdv: én
Köszönöm, kedves Bödön!
Radnóti valóban nagy lélek volt, és szerencsére mindannyian egyformák vagyunk, a lényeget tekintve.
Üdvözletem!
Szia eferesz! 🙂
No lám, mire képes egy illat! 🙂 Nem kételkedek igazadban, mert én is éreztem már hasonlót. Képeid hívogatnak, pedig kiráz a hideg a tél közeledtétől.
Nagyon tetszik a zárásod, mert világosan látható, hogy megadod magad, hiszen az évszakok váltakozása ellen semmit nem tehetünk.
Az a gondolatjel szerintem nem illik oda, de biztos lényeges számodra, ha mégis odatetted. 🙂
A rímeken lehetne javítani, de nekem nagyon tetszik a vers. Stílusosan: "körbeér". :)))
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Köszönöm, hogy itt jártál, és soraim mellett melegedtél.
🙂
Nagyon jó a meglátásod, és így valóban nincs helye a gondolatjelnek.
Én abból a megfontolásból tettem oda, hogy ezt a tél mondja a tavasznak, és minden kezdődik elölről, de végső soron mindannyian egyek vagyunk a természettel, a világegyetemmel.
Szép estét!
Szia eferesz!
A cím meghívott 🙂 A vers sorainak derekára elgondolkodtam: hányszor látjuk az egymásba forduló évszakokat, s hányszor elmegyünk mellette, mielőtt egyáltalán értelmet, jelet, vagy bármit felfedeznénk, vagy felfedezni vélnénk benne… Sorsunk üzentét… S félve talán megtorpanunk az elmúlás gondolatát sejtető télhez társított gondolatainkban… Meglehet az üzenet az, hogy mindig minden megújhódik, s míg vele együtt fejlődni vagyunk képesek: a nyugalom takarója alatt, magunkban hozni újabb gyümölcseinket termő időket gerjesztve, újraösszerakva fejlettebb önmagunkat, hisz évről évre megfigyelhetjük: a természetben az élet visszahúzódása csupán afféle mélye elmerülés önmagában, hogy tavasszal még szebb, még több lehessen… S ahogy létünk, figyelmünk, jelenltünk sem szűnik meg, mégsem nyugszunk meg: félünk… Mielőtt ebbe bennrekednénk, az utolsó sor valahogy nyugalmat hoz (Nekem) : Minden rendben van, csak káprázat a legnagyobb félelmünk is…
…
Persze, ha rosszul értelmezem az önfeláldozást, akkor vitatába merülnék most Magammal, Veled: hisz az élet szép, s nem szenvedni, kínlódni, vergődni szándékozom, ha csak pár évtizedem van, ha végtelen időm adatna is… Inkább afféle mindenestül való odaadásnak, örömmel telt csodának értem itt: mint ahogy egy igaz pár házasságot köt: feláldozzák külön életüket a közösért… Effélére asszociálok: mintha elfogádnád, hogy a másik Feled az egész Világ…
Köszönöm, hogy olvashattalak!
szeretettel: Gabe
Kedves Gabe!
Először is én köszönöm Neked, hogy olvastál, és hála azért is, amiért ennyire tartalmason fogalmaztad meg a verssel kapcsolatos élményeidet.
A vers minden sorát – hála a Jóistennek, önvalónknak – nagyon is jól értelmezed, mert ahogy Te is írod: "hisz az élet szép, s nem szenvedni, kínlódni, vergődni szándékozom, ha csak pár évtizedem van, ha végtelen időm adatna is…".
Igen, minden EGY csoda! Igen, elfogadom, hogy a Mindennel egy vagyok, mert így vagyunk teljesek.
Szép vasárnapot!
Rád jellemzően nagyon jó, ha nem néztem volna ki írta, akkor is tudnám, hogy Te:)
Tetszett !
Szeretettel: Zsu
Kedves Zsu, köszönöm a kedves szavakat!
Örülök, hogy olvastát.
Barátsággal: eferesz
Kedves eferesz!
A versed címe is igazat mond,: "Körbeér", mint ahogy az évszakok is ismétlődve érintik egymást.
A hozzánk érő természet, hűen visszaadott pillanatát örökíted meg versedben, erdészként is olvastam, és visszahoztad az erdők bódító illatát, s abban a tavasz reményét is. Köszi.
Köszönöm szépen, kedves Futóinda, hogy olvasott!
Nagyon jó érzéssel tölt el az a tudat, hogy Önt jó érzéssel töltötte el a versem.
Szép vasárnapot!