Menne a lelkem az égbe
Menne, de nem engedem.
Táncolna fenn a fénybe
A távoli végeken.
Szűk neki a testi börtön,
Szűk neki a világ.
Nem szeret itt a földön
Keresi a jó irányt.
Gondtalanul csak szállna,
Bolygók közötti űrben.
Mindent bőröstül felfalna,
Ez ám az örök éden.
Furcsa lény, ami bennem él,
Követeli tőlem a jót.
Furcsa, de mégis sokat ér,
Megadom a neki valót.
2 hozzászólás
Nos, igen! Azt hiszem sokan vagyunk így… többre vágyunk többet szeretnénk, mi és a lelkünk is… de valahogy mégsem lehet…
Szép sorok, nagyon tetszett: A.
A lélek valóban szabadnak született, de a test, a börtön fogva tartja. Szép a versed.