Egészen éreztem már lényét,
Oly közel, mint kimondva: Anyanyelv.
Hangját nem hallottam, de fényét,
suhanni látom, fehér, mint a tej.
Emlékeimben pár illúzióval
követni vágyom egy szebb világba még,
vagy felébredni rossz álmomból sírva,
arra, hogy Ő ölel, szeret, ahogy rég.
A harag fojtó füstjét kifújnám,
ha szólna egyszer: Jöjj, már vártalak!
De elragadta Őt a messze "odaát",
azóta csak tél van, s koromszín a Nap.
11 hozzászólás
Nagyon szép vers, tetszik.
Szeretettel: Rozália
köszönöm, kedves Rozália, örülök, hogy tetszett
Nekem úgy tűnik, mintha emlékeznél valakire, aki nincs már veled.
Van benne egy kis szomorúság.
Remek vers, tetszett.
Üdv: József
Kedves András! Tetszett a versed nagyon, bár szomorú, s kicsit engem is hatalmába kerített. Gratulálok hozzá! Szeretettel:Andika
Jó vers. (üdv.: Á.E.)
így van, József…
köszönöm, hogy elolvastad
nagyon köszönöm, kedves Andika
köszönöm, Emil
Elbújtatott érzelmek a Nap kormos árnyékában.
Kedves András!
Fantasztikusan elragadott a versed, több okból is.
Annyira benne van a szerelem, és az elvesztés gondolata is.
Kicsit megfoghatatlan, de így jó! Nagyon szép…
Ébredj fel álmaidból, és öleljen… én ezt kívánom, sok szeretettel:
dinipapa
…de fényét,
suhanni látom, fehér, mint a tej. Én ebben alszom ma el..
köszönöm, kedves dinipapa, örülök, hogy tetszett 🙂
Szomorú, fájdalmas és nagyon szép.
Örömmel olvastalak.