kortalan minden korhadt fa törzsébe bújt emlékezés
valahogy bennünk ragadt a feledés
vidámság karmolta kérgessé a törzseket
egykori huncutságok
egykor volt örömek
repedezett földön
perdülnek végig összegyűrt
vihar sodorta papírlapok
örülnöm kellene annak is
hogy még járkálok
hogy még írhatok
csábít néha a tisztás
a napfény
színes szirom-tengerek
de vakít a fény
és félek…
a szirmok közt elveszek
homályos szűrt-fényű rengetegben
úgy érzem én is ott vagyok valahol
bár nem találok önmagamra
de legalább a reménység átkarol
egyedül dőlök fák kérges bőréhez
elbújok a gyökerek alatt
vagy levelek élével hasítom ketté a felhőket
hogy a felszakadó sebek könnyei
száradó hiteket öntözzenek
2 hozzászólás
Kedves Koma!
Nagyon szépen megjelenítettél egy összezavart költőt! Mintha egy művészfilmbe csöppentem volna bele! Az utolsó versszak kiemelkedő!
Grat! 🙂
Szép napokat kívánok!
Szervusz fanofgd!
Néha bizony a költő eltöpreng… és azután sem érti mi miért van és hogyan… 🙂
Köszönöm!
Üdv: koma
Itt megtalálsz.
http://www.verselo.gportal.hu