1.
Búcsút veszek tőled, örök harag:
elengedem ökölbe zárt markom.
Saját tenyérbe vájtam a karmom,
amikor hagytam neked, hogy maradj.
Minden epét kihánytam magamból,
ne rántsa többé görcsbe a gyomrom;
nem civódom már azon a koncon,
hogy kinek van igaza. Magadtól
messzire lökj, ne találjak vissza,
izzásodnak nem kohója lelkem;
ha régen az volt, levét megissza,
aztán elfelejt abban a percben,
és elindul egy boldogabb útra.
Nem révedhetek mindig a múltba.
2.
Nem révedhetek mindig a múltba.
Be kell zárjam egyszer azt az ajtót,
s ki kell szednem minden tüskét, kampót
szívemből; majd elindulni újra
tiszta lappal, mintha most kezdeném,
mintha senki sem bántott volna még,
de ezt kívánni sajnos nem elég,
mögöttem oly sok a bús költemény.
Sírjában forog megannyi emlék,
bár nyugodna végre békében mind…
Néhánytól szívesen búcsút vennék,
de lelkem erre mindig nemet int,
s végül mégis rámered a múltra.
Nem lesz más, hiába élem újra…
3.
Nem lesz más, hiába élem újra.
Nekem is csupán egy élet jutott,
a mór megtette, amit csak tudott,
s most már, mint feslett, elaggott gúnya,
lötyög rajtam a Sors. Keze nyoma
halvány heggé forrott a bőrömön,
s ép eszem bár lassacskán elköszön,
Elfelejteni nem fogom soha.
Nem váltott be minden ígéretet.
Hamiskodott csak velem a bitang,
üldöztem néhány vágykísértetet,
míg köddé váltak. Felsír a harang:
Eltékozlott élet, gyászold magad!
Nyomodban csak keserű íz marad.
4.
Nyomodban csak keserű íz marad,
hamis remény, ne játssz velem tovább!
Nem is lehetnél ennél mostohább:
ígérsz fűt-fát, énekes madarat,
rózsabokrot, sőt egy egész kertet!
S mi az, mit ebből valóra váltasz?
Hazug ajkadra lám, nem jön válasz;
a „csalfa” jelzőt kiérdemelted.
Csak ne lennék nélküled ily üres…
Ha nem vagy, olyan színtelen minden;
az élet annyira vacak, nyüves,
ha nem bíztatod szívem, hogy higgyen.
Mégse csábíts, te légvármenedék –
nélküled is van keresztem elég.
5.
Nélküled is van keresztem elég.
Ne rakj rám, kérlek, újabb terheket!
Térdem megroggyant, vállam reszketeg –
ne lökj el, ha közelítek feléd!
Közönyöd olyan, akár egy pofon,
és kitérni előle nincs erőm –
ha ridegen nézel és megvetőn,
hideg tenyérrel csattan arcomon.
Szeretsz, mondod, de ezek csak szavak,
jóval többre van szükségem ennél!
Bontsd le köztünk a felemelt falat,
mert így olyan, mintha nem is lennél…
Keresztekből nekem bőven akad.
A legsúlyosabb mégiscsak te vagy.
6.
A legsúlyosabb mégiscsak te vagy
a kérdések között, kínzó miért.
Utadból minden bölcs ember kitért,
mert téged végül mindenki felad.
Fülbe dünnyögő, piszok kis szúnyog –
ennek érezlek, mihaszna talány.
Egyszer valaki meg is fejt talán,
és akkor többé nem lesz a túszod.
Hány elme bicskája tört már beléd?
Sok álmatlan éj szárad lelkeden.
Nem is érdekelsz, nem nézek feléd,
gyötrődtem sokat – többé nem teszem;
a logika nálad úgyis befagy.
Az elégtételt nem kell, hogy megadd.
7.
Az elégtételt nem kell, hogy megadd,
nem is vágytam rá igazán soha.
Nem nyújt vigaszt, nem vezet sehova –
nem várom el, hogy magad megtagadd.
Te se akarj hát revánsot venni;
nem másítható meg úgysem a múlt,
ne vegyél magadra ekkora súlyt,
mert összetör, és nem marad semmi
neked, amiért élni érdemes.
Tekintetedből látom, nem hiszed –
nem felejtesz, döntésed végleges,
s élted végéig magaddal viszed.
Béke szívedben nem leli helyét –
pokolba kívánom bosszúd hevét!
8.
Pokolba kívánom bosszúd hevét,
kérlelhetetlen, mohó lángjait,
arcomra vetett dühös árnyait,
tébolyvillantó, kegyetlen szemét;
bánatot vető karmos karjait,
szitkot szóró, vértől mocskos száját,
s abból hangzó minden egyes átkát,
értelmetlen játszmáit, harcait.
Láncra verném belső szörnyeteged –
soha többé senkit meg ne marjon,
megfékezném a vad förgeteget,
soha többé senkit fel ne kapjon.
Szánlak téged, keserű kárhozott…
Miattad lettem majdnem átkozott.
9.
Miattad lettem majdnem átkozott,
pedig áldásnak álcáztad magad.
Gyémántnak hittem, ami csak salak,
s adtam érte megannyi zálogot.
Azt mondják, a szerelem vak, s bolond,
én láttam, amit látni akartam;
ami nem tetszett, mélyre kapartam –
tényleg illik fejemre a kolomp.
Most itt állok a vad vihar után,
a tenger csöndes, bús és sebesült.
Szavak nélkül csak bámulom sután,
a nagy érzelem mivé vetemült.
Nyoma sincs már a tajtékzó vízben –
békétlenséged gyötörte szívem.
10.
Békétlenséged gyötörte szívem –
én is békétlen lettem általad.
Indulatod szurokként rám ragad,
téged érezlek keserű ízben.
A te szemednek minden szín szürke,
egyik sem más – magam is az vagyok.
Semmi sem fényes, semmi nem ragyog,
sivár lelked mind homályba gyűrte.
Túl sokáig hagytam, hogy így legyen,
tehettem volna én is ellene,
tán még most sem késő, hogy megtegyem,
amit pedig régóta kellene.
Szívem kérgéből lassan hámozok –
a múlt nem tud, de én majd változok.
11.
A múlt nem tud, de én majd változok;
bízom benne, hogy egyszer jobb leszek,
s miről azt hiszem, végleg elveszett,
újra meglelem, aztán áthozok
a jövőbe pár tapasztalat morzsát,
jó lesz talán ínséges időkben;
de elhagyom azt, amit kinőttem
gondolatot, mert szorítja torkát
a jelennek minden agg tévedés.
Nem kell már, csak a jövő zenéje –
születhet benne dallam nem kevés,
vágyak nyomán sietek eléje.
A vonat sem jár hátra a sínen…
Számodra már csak ennyi a hírem.
12.
Számodra már csak ennyi a hírem:
eredj békével! Én sem maradok.
Nem marasztallak, vedd a kalapod;
szemem sarkából könnyem lecsípem,
s elbocsátalak, talán örökre –
ki tudja, mikor láthatod újra
azt, kit egyszer elengedsz az útra,
míg te elmaradsz jóval mögötte.
Semmi sem lesz már olyan, mint régen,
kár lenne hát siratni a múltat;
csillagból van millió az égen,
eltűnik mind, ha virrad az új nap.
Tudd, hogy engem már akkor sem találsz,
ha kísérteni olykor visszajársz.
13.
Ha kísérteni olykor visszajársz,
meg sem ismerlek, halott érzelem.
Nem fakó már nélküled életem,
nem hiányzol. Ezért, ha arra vársz,
hogy megint befogadlak, ne remélj,
nem kellenek hamis ígéretek,
múlt kútjából szálló kísértetek –
engem magadtól végleg megkímélj.
Megcsúfított téged az árulás,
leleplezte, mögötted mi lapult,
ha kacsintasz, sincs már elájulás,
a szívem örül, hogy megszabadult,
és nem hat meg, hogy hozzá visszavágysz.
Bennem cinkosra többé nem találsz.
14.
Bennem cinkosra többé nem találsz,
ha megfogansz, sem tartalak meg én –
a szívem ne legyen tőled kemény,
ne is kopogtass, hogyha erre jársz.
Mindig fájdalom nyomán érkezel,
alattomosan – senki se hívott!
Tápláltalak, s a kín is csak hízott,
nem vettem észre, hogy megmérgezel;
hogy te vagy az, ki álmomat lopja,
s tőled csöppen veríték párnámra,
a vérszívó, mely véremet szopja,
te vagy lelkemnek férge, lárvája.
Ledöntöm magamban börtönfalad.
Búcsút veszek tőled, örök harag.
15. Mesterszonett
Búcsút veszek tőled, örök harag.
Nem révedhetek mindig a múltba –
nem lesz más, hiába élem újra;
nyomodban csak keserű íz marad.
Nélküled is van keresztem elég,
a legsúlyosabb mégiscsak te vagy.
Az elégtételt nem kell, hogy megadd,
pokolba kívánom bosszúd hevét.
Miattad lettem majdnem átkozott,
békétlenséged gyötörte szívem;
a múlt nem tud, de én majd változok,
Számodra már csak ennyi a hírem.
Ha kísérteni olykor visszajársz,
bennem cinkosra többé nem találsz.
17 hozzászólás
Kedves Kalina!
nagyon tetszett a versed, annyira emberi, igaz fájdalmas sorok. Nehéz bármit is írni, így csak annyit a harag csak bosszút szül, ám ezt itt nem érzem.
Gratulálok!
szeretettel-panka
Köszönöm Panka, hogy itt jártál! A bosszú tudatos döntés kérdése, hogy megteszem-e, vagy sem, a haraggal más a helyzet, mert az érzelem, és megszülethet, ha akarod, ha nem, a kérdés csak az, hogyan lehet az ember úrrá rajta, és engedheti el, mert sokszor többet árt annak, aki érzi, mint aki iránt érzik.
Szia Kalina!
Ritkán olvasok ilyen hosszú verset, de ezt érdemes volt.
Remek téma. Jó vers. Gratulálok!
Barátsággal: Ági
Szia Ági!
Köszönöm a hozzászólásod, hogy "végigrágtad" magad rajta!
Kedves Kalina!
Ez egy hatalmas munka volt, élvezettel olvastam minden sorát. Szívből gratulálok Neked!
Szeretettel:Selanne
Köszönöm, Selanne! Vesztergom Andreánál láttam először, hogy létezik olyan, hogy szonettkoszorú, azóta nem hagyott nyugodni 🙂 Ha még nem olvastad az övét, kukkants be hozzá, mert az végképp gyönyörű!
Olvastam Kalina, és amikor a Tiédet olvasgattam, azonnal Ő jutott eszembe. Nagyon szép a munkád, mégegyszer egy szívbéli gratuláció!
nagyon tetszik a versed, találó és tartalmas, nagyon tetszik az ölelkező rímekkel megoldott versszak!
Csak ámulok-bámulok e szonett-koszorú és mesterszonett láttán!!!
Minden elismerésem!:)
Gratula!
Barátsággal:Fél-X
Nagyon jók lettek!
Mesteri! Gratulálok!
Szeretettel: Éva
Kedves Szabolcs, Fél-X és dreaming!
Köszönöm kedves szavaitokat, és hogy itt jártatok, olvastatok!
Kedves Kalina!
Erre szoktuk mondani , hogy szar van a palacsintába….
Ezt az élményt , mit leírtál , nincs olyan ember , ki át nem élte volna.
Véleményem szerint , túl nagy feneket kerítettél a dolognak , bár a vers ( szonett) formailag tökéletes.
Szeretettel , Mária
Kedves Mária!
Köszönöm, hogy elolvastad és véleményezted. Harag és harag között sok különbség lehet, nem mindegy, hogy azért neheztelsz valakire, mert elfeledkezett mondjuk a szülinapodról, vagy azért mert kirabolt, vagy annak ártott durván, akit a legjobban szeretsz a világon. Sokszor persze túlreagáljuk, és ez alól én sem vagyok kivétel, de hidd el, az tényleg nagy kereszt, amikor szeretnél valakinek megbocsátani, de görcsbe ránt az emléke annak, amit éveken keresztül csinált, és nem tudsz uralkodni az érzéseiden.
Üdv: Kalina
Kedves Kalina!
Megértelek, de a harag rossz tanácsadó. Tapasztaltam.
Üdv: Mária
A harag rossz tanácsadó igaz. Mondtad már, de ez a megbocsátás dolog bevallom,
olykor nekem is nehezemre esik. Talán harminc év múlva máshogy látom majd a dolgokat.
Sok értelmes gondolat van benne, de szerintem kissé túl hosszúra nyújtottad és sokszor ismétlődik a tartalom. Ennek ellenére jó.
Üdv.:Tamás
Azért hosszú, mert szonettkoszorút akartam írni, az pedig 15 szonettnél nem lehet rövidebb. A sorok egyezősége miatt pedig így valóban olyan, mintha egy témára írnék több variációt, innen az ismétlődés. Köszönöm, hogy itt jártál!
Üdv: Kalina