Kötéltánc

Látom magam előtt, ahogy jött felém
(a földút letaposott, szürkés haván) –
mosoly-szemmel, drága jó Édesapám…
én meg szaladtam hozzá, estnek hevén.

Hajnal indította dolgozni mindig…
buszal, vonattal jutott a városba –
kevés kedve maradt ködös álmokra…
sosem hitte, hogy a "vonat kisiklik".

Hatéves ha voltam, fűben-ért gyerek
naphosszat az utcán egy-két pajtással –
közben a bige-bot majdnem felnyársalt
bizony ott a helye…látszanak hegek.

De elméláztam, mert fut a gondolat…
gyorsan szedi lábát, cselezve engem –
terelném össze, hogy egységbe' legyen
s itt a fejemben…mondhassak okosat.

Hisz akkor nem tettem, amikor várta…
mikor a kórházban ágyánál laktam… –
mikor szívemre lakat pattant lassan
s közös-könnyünk égett a Sors-oltárra.

Kiszakadt lelkem gyermek fél-darabja
magával vitte egy síntelen úton…-
bár nótáztam százat is, halkan, súgón
ágy-széli dalnok voltam, éjt harapva.

Robosztus markába fogta a Végzet
és kötéltáncát vívta az én Apám… –
hittem, ha van Isten, könnyít a baján
a madzagra több súly már alig férhet.

Kialvó láng pislog gyertyámon lustán
mélán nézem narancssárga fény-szemét –
lehet, nem is kellett volna Ott beszéd,
hozzám azóta sem szól a Csend kurtán.