Kötődésekül

Kóbor idők sejtésein
vágyaim vitetnek feléd,
ki oly gyönyörtelt éveken voltál
nekem ragyogva e szelíd akaratban.
S most nézem
a végtelen múlás ezernyi fényeit,
vetítve jövendőt feléd.
Hol az örök idő rejlésein
Te ott lépdelsz ábrándok szülte,
mélységes csendben,
bejárva emlékeit a múltnak,
mikor felzengve
a homálynyi pillanat végtelenné lesz.
Mi szótlansággá hull
rejlésekké lévén bennünk
mindensége minden súlytalan időnek,
melyekben megáll a múltnak fövenyén
szavad emlékein ezernyi gondolatom feléd.
S én mint a megnémult sóhajtás,
úgy követem lépteid neszét
suhanva át az időn,
e megnémult tájon keresztül,
hol akaratunk eggyé volt valaha veled
a csendek hajnalán.
E mindenség
összefűz ma is minket
e leledző ködökön át,
mikor szűnni nem akaró ábrándjaim rejtekén
követnek ott a messzeségek,
hol magaslanak ormain
a bennem való képzetek
hozzád való ezernyi kötődései.

Még most is látom
mint ott állsz a múlton,
ragyogva a végtelen csend
hozzám való irányain,
mikor neszein
ott botorkáltam a némuló tájban,
hol csak sejtések között leltem meg
szavaid tekintetét,
mely irányult felém.
S most szótlan vagyok
mint írok neked e vágy rejlésein,
mert akarom, hogy tudd,
bennem minden múlt felsejlik,
mi volt,
át a csendeken lévő évek hosszán
ezen emlékeim között.
E szív bennem való dobogása késztet elveimhez,
melyekhez oly nagyon kötődöm,
az Istenhez,
kinek mindenem köszönöm,
ki képes volt nekem is életet adni
e reménynek létezésében,
aki mindenkor látja
vágyaink indíttatását egymás felé.
Téged is neki köszönlek,
ki velem együtt embernek születtél,
ki vagy értékül,
minden értékül neki.
Oly gyönyörű létezni
az Ő vágyaiban nekünk,
melyet fel kell fognunk
e létezés értelmén keresztül.

Nekünk
mindenekké kell lennie az életnek,
mely értelmül van szíveink vágyain,
kötődésekül e leheletnyi lét
valahány pillanatán.
Ott a messzeségek milliárdnyi rejlésein,
ott abban a derengésben lett mindenekké
e mindenség,
ahol fogant maga a létezés örökkévaló öröksége
nem csupán ábrándul.
Mert hogy létezünk,
ezt Te is láthatod,
érezheted szívednek elrejlő mélyein,
hol laknak a csendek ábrándjain lévő
merengések az éjben,
késztetve bensőink értelmét,
hogy leljen vágyakul kötődést
a szív szeretetén
ember az emberhez,
s az emberek egész közössége
érzéseinek szépséges lényegében
az Isten felé.

Most örvend bennem a szó
ezernyi arculatán e szívben,
e vágyban való kötődésben rejlő ébredésben,
mely köt hozzád,
az emberhez,
s én látom
a pillanatot szállni becézve szavain
a könnyed lepel hangján,
mi bennem
Teérted ünnepel meg minden napot.
Minden bennem rejlő érzés
e vágy értelmén kérleli jussát a szeretetnek,
melyet én is adni akarok először,
e szív bennem lévő örökségeként
mindenki felé,
szavak ünneplőjébe öltöztetve érzéseimet letétül,
nem önmagam érdemeként.
Mert érdemet én még
magamban nem leltem soha,
csak köt e bennem legfontosabb érzés,
melyet a hit nevelt belém
nem csupán önmagamért,
hanem érzéseimben kötődésekül
Jehova Istenhez,
és ezen a nagy világon
minden emberhez.