Bensőmben simogató, meleg tűz égett,
de simogató melege már nem éltet.
Megfagyott bennem a láng és az égés,
s nem maradt helyette semmilyen érzés.
Leégett a tűz, de hamvát hátrahagyta,
néhány régi emlék fájón felkavarta.
A bánat ráncait közöny simítja,
szívemet vastagon hamu borítja.
Egy magot ültettél egykor a szívembe,
s a jó talajon fává serdült kikelve.
Szívem most sebektől védi a kéreg,
nem jut át rajta se jó, se rossz méreg.
(2005. V. 23.)
4 hozzászólás
Csodajó vers. Mindenhol rímek, nagyon jó.
A közöny magja lenne? Új fát kellene ültetni.A szeretet hajtása pont jó lenne:)))
Versed kifejező.
Üdv.Éva
Nem a közöny magja volt, amit a szívembe ültettek. Csak egy mag, amit szeretni és gondozni kell, aztán fa lesz belőle, nagy és erős. De ez visszafelé sült el, mert a fa kérgéből a szív kérge lett és gyakorlatilag nem éreztem semmit, se fájdalmat, se örömöt. Akkor legalábbis, amikor ezt írtam, így volt, szerencsére azóta változott a helyzet. Pontosan a szeretet hajtása által! 🙂
Mindkettőtöknek köszönöm, hogy olvastatok és hozzászólásra érdemesnek találtatok!
Üdv
Zsázsa
a vers szép, csak kár h nem te írtad!