Kristálypohár

Kizárva mindenből kapaszkodok az időbe,
(Szegélyét markolom, s ülök mozdulatlan),
Mint a megrepedt borospohár a terítőbe.

A szavakat nem értem meg, idegenek már,
Egykor leírtam mindent, mi bennem élt,
S a repedésen kiürült a kristálypohár.

Hosszas megremegéseim után felriadok,
Görcsös mozdulattal a levegőt érinteném,
És képzelt, távoli ajtók deszkáin kopogtatok.

Ottmaradt cseppek a pohárban megkísértenek,
Meleg emlékek keringnek fényes, bordó köddel:
Mintha nyílna egy ajtó! És végképp elejtenek.

Apró gyöngyökre fröccsen díszes kristályfalam.
Megmásíthatatlanul a szőnyegbe tapadtam,
S a néhány, törtvörös csepp is kimoshatatlan.

Szilánkomon néha csusszanva átlép egy mezítláb.
Akkor dühöngve szisszen, aki érzi, s súgja:
Volt egyszer egy kristály borospohár…