Összetörtem benned, hát lapátra tettél
és lassan belefagytam az udvari kukába.
Egy-két szemét még jött utánam:
fogkefe, tükör – persze az is darabokban-
amit neked adtam, hogy néha belenézz,
legalább mikor nyakadra igazítod a kötelet
(mert neked mindent precízen,
még a kényszert is személyre szabottan).
Eltelt egy csütörtök és még egy,
de a kapu elé nem tettél ki
(nem volt szíved, azt is kidobtad velem),
nélkülem ment el két szemeteskocsi.
Aztán egy reggel hallom, hogy guberálsz.
6 hozzászólás
Ez nagyon durva. Ilyet én is csináltam. Szemét dolog szó szerint. Nagyon jól leírtad ezt a nem is tudom mit. Üdv
szia!
Valóban erős és kellően naturális verset alkottál! Nem tudom, hogy valós apropója van e alkotásodnak, de a benne rejlő irónia és cseppnyi cinizmus nagyon találó és jó válasz!
grat
leslie
A címmel nem vagyok kibékülve, de különben…! Az utóbbi időben azt éreztem a verseidnél, hogy valamitől nem vagy önmagad, vagy épp változóban vagy, de ez a vers megint közelít sannához.
Gratula,
Poppy
uh ez kemény… de tetszik
Szia Sanna!
Mit is mondhatnék, igazi modern költészet az, amit itt használsz, manapság már pont ilyen szókimondó az, aki igazán kortárs akar lenni. Jóóó a vége, csak meggondolta magát a drága. 🙂
Grat,
Réka
Ez nagyon ott van! Modern és rátapint a lényegre! Gratulálok hozzá, a címéhez külön! 🙂