Beteg szívem még vánszorog,
húzza magát a poklok tüzében
és egyre fogy törékeny ereje.
Sötét ünnep köszön rút éj után,
fekete Húsvét lép át küszöbömön,
kiakasztja falamra vérző keresztjét,
s átkát szórja napjaim fövenyére,
bele hal maradék büszkeségem.
Bár csak lennék az ördögnél rosszabb,
s dacom dühével téphetném szét életem,
darabkáit bátran szélbe szórnám,
s lennék újra ismeretlen ember,
nem sírnának értem többé a csillagok.
Most még gyilkos idő jár nyomomban,
vércseppjeim hullnak tőrének hegyéről
s beissza szomjazva tegnapom földje.
Most még anyámat hívom sírásomban,
fohászt küldök Istenem meggyötört arca felé,
kulcsolt kezem bénán pihen imakönyvemen,
s a világ körülöttem újra meg újra összedől.
Most még vendégem a zaklató bánat
s mindig jóízűen megeszi vacsorámat,
de tudom, nem lesz mindig zárva az ajtóm,
galléron ragadva egyszer majd kiteszem
s kinyílik virágom újra a különös csendben.
4 hozzászólás
Kedves Tünde!
Örülök, hogy végén azért mégis csak kergeted a szomorúságot.
szép versedhez gratulálok!
szeretettel-panka
Hisz ismersz már drága Panka!
Ölellek: tünde
Kedves Zuzmara!
Az utolsó versszak teljesen megkorozta nálam versedet. :)) Így kell ezt!
Szeretettel gratulálok!
pipacs 🙂
Próbálkozom, próbálkozom kedves Pipacs!
Tünde 🙂