A vészesen fogyó idő alatt
sután kerestem egyre ajkadat,
de mára messze fáj az éji csók,
az is lehet, talán igaz se volt.
Pedig hajadnak éden illatát
reám omolva május orgonák
idézik, ám hiányod úgy sajog,
akárha volna árja sóhajok
sötét vizén elúszva egy hajó,
minek vitorlarúdja látható,
de már a tatja jóval elhaladt,
merülve rég a láthatár alatt.
Vajon hová siethet így hajód,
hogy éji csókodat sem adhatod,
megértem én, hiába kérdezem,
hiszen merülsz alá a tengeren.
De tudhatod, hogy én veled halok,
s megint találkozunk az angyalok
között az új tavasznak udvarán,
kutatva éji csókodat sután.
6 hozzászólás
Kedves Imre!
Nagyon megható vers!
Remek hasonlataid nagyon tetszettek!
“sötét vizén elúszva egy hajó,
minek vitorlarúdja látható,
de már a tatja jóval elhaladt,
merülve rég a láthatár alatt.”
Fájóan szép sorok!
Gratulálok!
Barátsággal:sailor
Szép napot!
Kedves sailor!
Köszönöm szavaid.
Barátsággal, Imre
Mesteri jambusok, remek tartalom és forma. Fájdalmasan mély gondolatok tökéletes ritmussal oldva.
Élmény minden versed, kedves Imre.
Nagy örömmel olvastalak most is. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Tőled ez nagy kitüntetés számomra, köszönöm.
Barátsággal, Imre
Kedves Imre!
Megejtően szép, tökéletes formavilágú verset hoztál ismét, melynek legnagyobb értéke az örök őszinte emberi érzés, a szerelem, a megindítóan szép és egyúttal fájdalmas gondolatok művészi láttatása, gyönyörű költői képekben.
Gratulálok.
Szeretettel:
Dona
Kedves Dona!
Köszönöm megtisztelő véleményed.
Barátsággal, Imre