Beborul, majd újra kisüt a nap,
állandó jelleggel pereg a film,
monoton megszokott képek sora,
csak ez lehetséges e térben, csak így.
Lassítószert vedelnek a felhők,
a gyémántfény önmagáért ragyog,
az adat stagnál, nem csökken, nem nő,
merevek a mozaikdarabok.
Nem-létező fogalom a veszély,
kockázat: üres kategória,
önmagát butítja el, ami él,
robog az autó, száguld sehova.
Az unott fegyház önmagába zárva
bámul egy alig létező világba.
2 hozzászólás
Szia!
Már a múltkor is megjegyeztem, hogy milyen fantasztikus abszurd verset írtál, reméltem, megint egy ilyent töltöttél fel. És igen! Többször elolvastam, gondolkoztam, melyik sort emeljem ki a kedvencemnként, de nem megy. A címadó is nagyon jó, a gyémántos kép is, és a zárlat utolsó két sora is remek!
Gratulálok!:)
Az ‘Én pasim’ című filmből jutott eszembe az a jelenet, mikor a pasi kijön a börtönből, és nincs hova mennie. Én azt írtam egyszer erről, hogy ‘csak a semmi semmilyenségében lét helyetti vanság nyomaszt ma’.
Szóval, jó vers.