Látod!

Látod! Már merengéseid között
elveszik minden, sorsa már
üzettetve van a földi reménynek,
mikre álmok valósága hullt,
jövendők sejtésén már elhallkult
a múlt. Látod! Már felettünk
szürkébe botlik az ég, s ámító
jelenek kudarcán függ itt
a mindenség, botor időknek
századai felettünk esküsznek!
De látod! Míly szavak ezek,
mik elárulták sorsát a jelennek,
árva csendek végtelenjén
amott a messzeség egén,
vad viharnak vérmes felhői
gyűlnek, s a puszta szónak 
mámorán haraggá vegyülnek!
Mert látod! Ma míly haraggal
él a világ, verdeső vad dühén
romjaivá tette léte kiábrándult
kietlen koldussá vált jelenét!
Ezen a földön ma a gyűlölet
honol, az ördög az ki életet, s létet 
istenként bitorol, ki trónol minden
lázadás fölött, s birtokol szíveket
miket a gőg hiú vágya vakon vert
verdeső kínok közt korbáccsal
vezet, olthatatlan szomján! Látod!
Hiába volt miden háború e földön,
a sok élet a sok vér, mind hiába
volt, a sok ének mit nagy eszmék 
szövegén e világ hiába dalolt, kábult
hiteken oda lett a múlt! S mikor
elméd zörgő avarok kiábrándult
csendjén elmereng, akkor látod
szíved szemein szörnyű jelenét
e kornak, mikor minden bokornak
zöldjén a halálnak zokogón
verdeső vöröse virít az őszi ég
alatt! Látod! Vértől vöröslik e
világ hol nincsen béke, mi
szívnek és reménynek lenne
menedéke, hiszen a szó átkátol
is vérezhet a szív, vérezhet
a remény ha fájdalmába omol
az emberi tudat, miben a benső
értelem vágyódik oly szelíden!
S látod! Hogy vágyódik minden
ember szerteve lenni, s gyönyörű
álmokat remélni sötétek 
között, a fel-fel csillámló éjben,
mikor felragyog örökül felette
hunyorgó csillagoknak, tűzszin
messzesége.