vadállatok táncolnak körbe
szavak zúdulnak nekem
minden bilincs összetörve
kísért saját szellemem
a lázas álmok egybegyűlnek
sikít vészterhes szavam
várnak rám és én elmegyek
lassan itt hagyom magam
földbe fúrom lábaim
ujjaimmal az eget markolom
ráborulok a hegyekre
lelkemből fakadnak patakok
fénnyé lesz szemem sugara
s szellőt lehelek
meleg árad a szívemből
de ne örüljetek
agyam dolgozik még…
mint sötét gép dohog
4 hozzászólás
Húúúúúúúúúúú Szuper, bár én az utolsó sorban megfordítanám a sorrendet: agyam dolgozik még…
dohog, mint sötét gép
Szép napokat kívánok!
Szervusz Scherika!
…kb. 25 éves vers lehet… nem tudom pontosan, mert soha nem dátumozom őket… de az érzés még meg-meg látogat… bár már kicsit szelídebbek a “szörnyek” és én is nehezebben “robbanok”…
Köszönöm!
Üdv: koma
Itt megtalálsz.
http://www.verselo.gportal.hu
Ez a hangulat igazán ismerős volt:-))) Valahogy teljesen magamra ismertem…a szóhasználat is nagyin tetszett, a tartalma meg annyira egyedi, és úgymond intim. Hiszen kimondtad, legbelül éreztél, oda tetted az utolsó két sorba a valóságot, hogy ki vagy/voltál éppen abban a pillanatban. Remek!:-)
H.
Szép napokat kívánok!
Szervusz Hayal!
Nem igazán örömteli, hogy ismerős érzés ez Neked, de azt gondolom természetes… Mindenki, akiben hatalmas érzelmi viharok dúlnak időnként, átél hasonlókat… és hiába vagyunk tele szeretettel… az ész mindig fenyeget bennünket…
Köszönöm.
Üdvözlettel: koma