Néha úgy érzem megöl a magány.
A szívemben él még az a vágy,
És én mégis indulok tovább.
Nincs értelme újra kezdeni,
Én már úgyis kezdek feledni.
Néha kéne még tőled egy ölelés.
Óh miért ilyen nehéz a feledés?
A hosszú idő megváltoztatott,
Mégis bánom, hogy csak ennyi volt.
Az élet egy lejátszott lemez,
Én is csak egy dal voltam neked.
Ez a dal régen lejárt már,
De az élet még előttünk áll.
Nem kell bánnod, hogy nem hallgatod,
Én még bánom, hogy elhallgatott.
Ami elmúlt nem jön vissza már.
Ez a dal sem játszható le már.
Régen fájt volna, de emlék már csupán,
Az én szívem is új dalokra vár.
2 hozzászólás
Kedves Nikibaby!
Szép gondolatokon játszol, a rímek is passzolnak, tetszett ez a zenés párhuzam. Amit azonban nem tudok felfogni, hogy mi értelme van a második versszak utolsó sorának? Már mint értem én, de nekem nem tűnik odaillőnek, bár az is lehet, hogy csak az én lyukas agyam játszi velem. 🙂
Gratulálok, jó kis vers lett!
Kedves Niki!
Ez a versed is szép. Valóban, el is lehetne dalolni. A második szakasz utolsó során én javítanék, kicsit sántít a rímed.
S épp' most olvastam el az előbbi hozászólást, úgy látszik, nem csak az én szemem akadt meg ott.
Igaz, korábban írt versről van szó, mégis érdemes javítani rajta.
Szeretettel: Kata