Csöndem hűvös, vértelen.
Babrálok halálon, életen.
Villanás a messziből, szemed.
Rám mered, már nem igéz.
Valahonnan kinyúl egy kéz.
Kérne vagy adna? Nem tudom.
A sok limlomom közül
kikandikál a szánalom.
Vagy szerelem?
Már nem dönti el
se érzelem, se értelem.
A voltak múltak. Mind ismerem.
De nem lelem a "lenni még"-et,
vagy azt, hogy mit jelent
a nagy titok, a "semmivé lett".
Lel/tár
By szilkati
2 hozzászólás
Tömör, szinte kategorikus leírások/megállapítások. Én szeretem ezt a feszes ritmust. Van úgy, hogy az ember legszívesebben hallgatna, de ha mégis szólni kell, nem cifrázza felesleges jelzőkkel. Lényegre tör, ahogy Te is, ezzel még erőteljesebb az azonosulás lehetősége.
Az emlékképek néha fájdalmas realitással törnek elő, s ez bizonytalanná teheti az embert. Sztem mindenki volt már olyan helyzetben, hogy kétkedett múltban, jövőben, magában, az életben.
Örülök, hogy olvashattam!
Köszönöm, Anna, a hozzászólásodat. Régebben még rövidebben írtam. Úgy látszik, a bőbeszédűség a korral jár.
Üdv: Kati