Lelkem himnusza

Bánkódsz Lelkem,
mert a szépet szomjazod,
de kinn a világ felszíne csúf,
s a szép csak mélyen, rejtve lapul,
mint Te nap közben,
míg én személyiséget fonok magam köré?

Ez múlandó leplem, pókhálóköpenyem:
Születek – felöltöm, meghalok – leveszem;
de örök az Álom, hol Te szabad vagy,
s madárkarcsú, könnyed szárnyalásod
célba veszi a Végtelent.

Az éber tudat sem szoríthatja ki,
mit hű emlékezeted átment onnan:
tudja azt a gyökér: a föld felett lomb van,
s nem lázad tömör rabsága ellen,
mert csírája csak lentről, a mélyből bújhat ki.
Oda, hol a Nap izzó hője várja;
s mi ez a hő? A neve: Bizonyosság –
egy pusztul csak végleg, a hamis halandóság;
az Örökkévaló ünnepel!

Vidulj, Lelkem!
Emlékezetem éled,
s a világ minden csúfsága mögül
elősejlik valami szép!
Távolban bár, de látszik már a Rév,
s igazzá dicsőül, mi csak álom még.
Lelkem, vidulj!