Lépteim zöngéje, kálváriám

Ez már nem az a
hely, amelynek falában
megdobbant szívem:

hallom és érzem,
hogy a környezet sokkal
változatosabb.

Amott elég volt
rugdalózni, itt pedig
lábra kell állnom,

s ha még életben
is akarok maradni,
akkor majd lépnem

kötelező; hát
ez alól nincs kibúvó.
De hogyan? Fogjam

kezed? Én félek
attól, hogy Te elengedsz,
az pedig fájni

fog, rám szakad a
rívás. Bár addigra már
felnőtté válok,

hogy képes legyek
megfutamodni. Simán
otthagyom azt, ki

elesik, nekem
ahhoz nincs semmi közöm.
A magam útját

járom, amelyen
szabályaimmal nincs gond,
semmi probléma.

Földtaposómról
lehetetlen levenni,
nehezen vagyok

megállítható;
nevem: Hóhér-dübörgés.
Elég vért láttam

már koldusbotra
jutott létmagányomban.
Érdekes, ebben

a pillantásban
úgy akarja a Fény, hogy
csendben megfogjuk,

alsó végtagját,
s a cél előtt nevessünk
egy kiadósat.