Lét-kérdés

A semmiben lebegve, öntudatlanul,
nem voltam több én sem, mint egy halvány álom;
egy női szív vágya, mely titkon meglapul,
meg nem fogant élet az ezüstfonálon.

Azután megtörtént, nem tudni, hogy miért,
a Végzet engem is a színpadra hívott;
a semmiből a lét kapujáig kísért,
majd a vakszerencse gondjaira bízott.

S akkor annyi minden szakadt a nyakamba:
fájdalom, ösztönök, érzések és tudat;
minden lélegzettel azt szívtam magamba,
azt jelezte minden esetlen mozdulat,

hogy végleg elváltam az ezüstfonálról,
valakivé lettem, s korlátaim vannak;
lassan képet kaptam erről a világról,
néhány helyen torz volt, mégis hittem annak.

Aztán nem emlékszem, hogy mikor és hogyan,
egy napon beolvadtam én is a képbe,
azóta nem tudom, rajta kívül mi van,
s hogy lehet-e élni, hogyha nem vagy része?

Azóta félek, mert nem tudom, hogy mi lesz,
ha a Végzet úgy dönt, megtettem a dolgom;
ha majd a képről, mint kifakult részt kivesz,
hogy magamra hagyjon a Felejtés Ormon.

Én már nem emlékszem, milyen az a Semmi,
nekem csak a kép van, mit az élő szem lát;
mindenképpen muszáj a részének lenni,
most már létfeltétel nekem ez a korlát!

Mert vagyok… És a létnek ez is az ára:
a tudatod ébreszt rá, hogy nem vagy szabad;
az eszed súgja meg, hogy úgy gondolj a mára,
hogy az egész nem több, mint múló pillanat.

A Semmire ölti a Sors a lét-kelmét.
Csakis azért hív, hogy mindezt megmutassa.
Mégis úgy faragja az emberi elmét,
hogy az minden nap a miértet kutassa.

Kérlelve kitalált, néma isteneket,
hogy mondják: az élet nemcsak egy véletlen;
s hogy nem felejtik el azon embereket,
akik megfordultak ebben az életben.