Lopakodik az ősz

Már rongyos volt az ég, tolakodott,
ősz a hátam mögött lopakodott.
Mereven, mélyen szemembe nézett,
nyirkosan és nyálkásan igézett.

Világ fáradt volt, fakó kacajjal,
lelke telve volt ócska kacattal.
Percek peregtek, mint fáról levél,
álmatag volt, az őszi szél zenélt.

Friss fahéj illattal kélt a hajnal,
megébredt dércsípte záporhabbal.
Ezüstös Hold rozsdásra sütötte,
rőt avarral az ágyát fűtötte.

Szőlő végül még egyet mulatott,
nagyot sikkantott, riszát mutatott,
és egyre jobban duzzadt a puttony,
mézes léhez hozzá kellett jutnom.

Napfényt még a hajunkba betűztük,
mosolyát még egy láncra felfűztük.
Aztán máris ment hervadtan tova,
hiába keresem már nincs nyoma.

De visszajön majd tavasszal hozzám,
boldogsággal lesz teli az orcám.
Kert végéről majd felém integet,
lábam elé hordja a kincseket.