Veled szerettem volna végre lenni,
ölelni lázadón a testedet,
a könnyűvérű démonodra lelni,
de messze jársz, s azóta nem lehet.
Hiába érzem perzselő tüzed még,
ha meg belőle csak parázs maradt,
a félbe fájt, tilos-keserves emlék,
ha néha nagy titokban elragad.
Olyankor egyre torkomat szorítja,
miért is hagytam én, hogy elrepülj,
de lám a sors kegyes, ha így akarta,
hogy megmaradj örökkön itt belül.
Azóta már csupán a tompa vágy él,
idézi lüktetőn, hogy megszülettél.
8 hozzászólás
Kedves Imre!
Gyönyörű, fájdalmas versed magával ragadott, mind a láz, a vágy, mind a fájdalom, szenvedés, a hiány és emlékezés szívet szorítóan szemléletes bemutatása megérintette a lelkem. Együttérzéssel gratulálok!
Szeretettel:
Dona
Kedves Dona!
Köszönöm szavaid és örülök, hogy versemnél időztél.
Barátsággal, Imre
Kedves Imre!
Csodaszép!
Az emlék él,örökké élni fog!
“de lám a sors kegyes, ha így akarta,
hogy megmaradj örökkön itt belül.”
Nagyon tetszett fájó óhajokba ültetett soraid!
Gratulálok!
Barátsággal:sailor
Szép napot!
Kedves sailor!
Köszönöm, hogy olvastad és örülök, hogy tetszett.
Barátsággal, Imre
Szia!
Nagyon jó, hogy elolvastam. 🙂 Szeretem, ahogyan írsz. Nem ézek semmi feszkót, s bár tartalmában nem mindig vidámak soraid, de lazák.
Üdvözletem!
Szia Szabolcs!
Úgy örülök, hogy olvasod a verseimet és köszönöm szavaid.
Barátsággal, Imre
Kedves Imre:)
Gyönyörű vágyszitotta vers…5 csillagos.
Szeretettel gratulálok.
M.
Kedves “M.”!
Köszönöm, hogy versemnél időztél.
Barátsággal, Imre