Magamba sejtelek

Egyszer elkopnak a percek,
mintha az utolsó metró menne el,
mikor már nincs mit levenni,
meztelenebb nem leszel,
mikor a terv végleg füstbe megy.

*

Így hagytál magamra.
Kimért a csend,
mint fénynyalábot,
s remegve rezzenek veled.
Mintha még mindig itt lennél,
magamba sejtelek.

*

Elengedni?
Madarat, lehet.
Röppenjen át a lombokon;
de téged? Kizárt.

Szívemben nem vágják ki a fát,
nincs az a fejsze él,
mely széthasíthatna minket,
emlékedet az örökbe inted.
Míg hiányod magamba vésem,
s a forgács rám omlik a késen,
velem maradsz.

Mindig élsz,
ahogy mindig lesz tavasz,
visszajön az elszállt madár.
Nem haltál meg, nem,
csak van halál,
meglegyintett veled,
remélve, nélküled rám talál…