Magány

Ha majd könnycseppek peregnek
volt selymes arcod barázdált
völgyei között,
Vágyhegyek lecsendesednek,
rájövén:megszolgált múltad
beléd költözött.

Titkos agyzugok kapuját
szélesre tárja a magány
feszítő éle,
Meg nem lett csodák hamuját
elillantja a lét konok
vad szenvedése.

Egyedül fekve ágyadon
kaszás próbálgatja ajtód
kín nyikorgását,
Beterítvén, a fájdalom
zörgő csontmaszatok fölött
végzi orgiáját.

Mikor könnycseppek peregnek
volt selymes arcod barázdált
völgyei között,
Emlékek elszenderednek…
Rácsok mögött falazod be
magad börtönöd.

Izmod csak szikkadt rongytömeg.
Ősz hajszálaid leesnek
préselt párnádra,
Ennél már csak egy jobb jöhet
majd…szemlesütve megbújni
gyalult ládádba.

Rád dobálván földrögöket
néma sötét pihenteti
megfáradt tested,
állítván ezred őröket
az idő,vigyázván
nehogy meglessed.

Már könnycseppek sem peregnek
volt selymes arcod barázdált
völgyei között,
Kéjkacajjal felnevetnek
bilincsbe vervén kegyetlen,
veszett ördögök.