Hogy hittem régen,
Hogy enyém lesz a világ kis szeglete.
Most itt állok ifjúkori önmagam mellett,
Gúnyosan nevetve.
Úgy érzem, nekem boldogságot nem hoz a való,
Inkább mint egy trójai faló.
Miben a bánat és a csend lakozik,
S ki az állítja boldog, úgy érzem hazudik.
Nehéz, tudod, nagyon nehéz,
Minden reggel arra kelni,
Hogy nincs melletted soha, senki.
Egyedül kell aludni, élni, enni,
Képzeletbeli barátokkal,
A szobát tele tenni.
Hangosan beszélni a falnak,
Hogy legalább élő szót halljak.
Számkivetettségemnek eme kis szigetén,
Nincs barátság s még kevesebb a remény.
7 hozzászólás
Tetszik rezignált, szomorkás magányod, kifejező, szép vers ez…!
Köszönöm a véleményt! 🙂
Verseden valóban végigvonul a szomorúság, mégis, hngulatos, és szerencsére mégsem mondható, hogy pesszimizmus áradna belőle.
Valamit lépned kellene annak érdkébn, hogy ne csak képzeletbeli barátokkal legyél körülvéve.
Próbáj magad köré gyűjteni néhány igazi jó barátot, akikkel gondolataidat ki tudnád cserélni
Nekem tetszik a versed.
Üdvözlettel: Kata
Köszönöm a véleményt, örülök, hogy tetszett!
Nagyon jól átadtad az érzést.
Szomorú hangulatú a versed, szépen kifejezi, hogy valójában hiányzik a társ és a barát. Sosincs késő, ne hagyd eluralkodni ezt helyzetet. Hisz amire vágysz lehet éppen ott van melletted, csak akard észre venni! Aki keres az talál! Hajrá!
szeretettel-panka
Köszönöm szépen a hozzászólást!