Alszik már az egész város,
csak rovom kopott utcáit,
szundit a Hold, ő is álmos,
felhőkből fonja párnáit.
Újra fojtogat a magány,
valahol gólya kelepel,
talán magányos és sovány,
még a tücsök se énekel.
Feltörő fény hegyek ormán,
nemsokára itt a hajnal,
és csak lépek emlék nyomán,
szívem mindig téged fájlal.
4 hozzászólás
Kedves szaty!
Tetszik a versed. Az első versben a természeti képnek a lágysága megfogott, az egész verset egy fajta könnyedség hatja át, annak ellenére, hogy egy kiüresedett tájról írsz benne. Szépen írod le a magányt.
Üdv.: Szalai Mihály Emil
Nagyon szépen köszönőm kedves Emil!
Kedves Szaty!
Ez egy nagyon kedvesre sikerült "hiányzol" vers. A képek is jók, ahogy leírtad az éjszakát, s a magányt.
Üdvözlettel: Szilvi
Köszönőm szépen kedves Szilvi!