Szívem érzéseivel megfagyok,
Fáj most a szó, fájó gondolat,
Lelkemben érzem már a holtomat.
Érzésekből kihullt egy könnycsepp,
Magánzárkámban időt kell töltsek,
Hogy szenvedő szívem nyugodjon,
Törött darabja fénye kihunyjon.
Rég éreztem ekkora sebet,
Mint elmúlásnak vélt fagyos telet,
De a világtól megkérdezem:
Örökké magányban kell léteznem?
6 hozzászólás
Kedeves Árnyékhold!
Nagyon szépen fejezted ki a "Magányos fájdalom" at
Fájnak a sorok!
A legjobbakat!
Gratulálok:sailor
Szép napot!
Köszönöm az értékelést.
És igen az életem szerves része a magány de nincs mindig jelen. Mikor érzem akkor átadom magam aztűn elmúlik még ha egyenlőre időlegesen is.
Üdv.: Árnyékhold
Kedves Árnyékhold!
Volt hasonló időszak életemben.
Bízom benne, hogy Valaki ad Neked egy kötelet, amin fel tudsz kapaszkodni a mélyből … Van egy mondás, hogy aki ki akar jutni a gödörből, először abba kell hagynia az ásást… Nézz szét, meg fogod látni, hogy mennyi csodát rejt a világ, mennyi valódi szépség vesz körül…
Szeretettel: gleam
Köszönöm a jó szavakat.
Szét szoktam nézni és tudom hogy van jó, csak sokszor elragad ez az érzés. Időszakonként. Mintha így kellene lennie. 🙂
Üdv.: Árnyékhold
Szívből örülök, hogy nem ez az "alapállapotod". A versed egyébként nagyon jó! Igazán tetszik!
Szeretettel: gleam
Örülök hogy tetszik és köszönöm! 🙂
Üdv.: Árnyékhold