Félelmek közt éltél,
Árnyakkal harcoltál
Veszedelmek közt
Te is egymagad voltál.
Remegő tudattal éled napjaid
Halál iránti vágyaid
Felemésztik szíved bugyrait.
Segétkezet nyújtok,
Kihúzlak a mélyből.
Fogadd hát el,
Van kiút a sötétből.
Megmutatom hát neked milyen az igazság,
Elmúlik majd a rideg álomvilág.
Nem kell többé félned, itt leszek én már,
Figyelni foglak s védeni, míg világ a világ..
4 hozzászólás
A vers formájával és mondandójával sem igazán fogtál meg. A kar, mely az elesett felé nyúl nem tűnik oly bíztatónak, egyszerűen olyan, mintha egy újabb bizonyatalanságba uganék át. Továbbá a versedben nem derül ki, hogy pontosan milyen ez magány. A versed elejének keserűsége ugyanolyan vidám, mint a vége.
Üdvözlettel: Oratus
Köszön a hozzászólásodat és a véleményedet! Remélem a jövőben tudok majd olyan verset írni ami megfog téged. Igazából ez az első vers amit írtam…
Kedves Alénisz!
Én nagyon is biztatlak a verselésre. Való igaz, jobban "kicsomagolhattad" volna a gondolataid, melyek jók, s mély alapot adhatnak jövőbeni költészetednek. Érzésvilágod komoly, s tapasztalatról árulkodik, engedd, hogy formát bontson, s hiszem, sikerülni fog…
Szeretettel Rita
Kedves Rita!
Köszönöm szépen a hozzászólásodat és a biztatásodat! ígérem mindent megteszek ami tőlem telik..
Alénisz