Lelkem úgy fél, majd elég,
megveszek, jöjj, térj belém,
megveszek, jöjj tér belém.
Ejj, a kétely, ejj, teletűz,
rókaszívem hűs telet űz,
éggolyóban sötét szaggal kék az ég,
megveszek, jöjj, térj belém.
Megveszek, jöjj tér belém.
Talán lelkem testemen túl,
gyolcsra hamvadt testamentum…
Holdnyugatban lakhatatlan, napkeletben űr
a paplan, feketévé lett magamban életbe tűr
a lég, s parlag mélyén unt életúr éle megtűr
bonthatatlan. Miért fogy el, mi rím ma még?
Megveszek, jöjj, térj belém.
Megveszek, jöjj tér belém.
Nem tudom mély rigmusba rakni,
hogy meg kell bizony halni,
bizony, meg kéne még halni.
Csontjaim a végtelenbe vesznek,
s ha társaim talonba is vesznek,
s társaim is, ha talonba vesznek,
nem tudhatom, hogy születéskor elveszek,
vagy mag leszek, s mindörökké megleszek?
Mind’ örökké vagy mag leszek…
Tinktúrám a válaszokkal oly’ közel itt,
rókaszívem mosolyogva közelít.
Felé néz, majd űrbe hajtja kis fejét
hogy mélyebbet haraphasson még belé,
hogy mélyebbet harap, s hasson még belé,
kiszakítom az éj belét.
Megveszek, jöjj tér belém.
Megveszek, jöjj, térj belém.