s izzó erei húrként pendítenek dalt,
ha majd új emlékek születnek bőre selymén,
mindhiába részeg – mindig józan marad.
S mindent, mit addig egyre kívánt, elutasít,
pedig csupán bőre idéz fel engemet;
de ennyi épp elég, hogy megutálja, amit
addig szenvedéllyel, ős-vadul szeretett-
s nem hever ki mégsem. Habár az pótolható,
ahogy öleltem őt, hisz más is ölel így;
de mindig csak én leszek a testet öltött szó,
mely holtan izzva is vezényli nászait,
és egyszer felismer majd tőlem-lett igéket,
és bőszen tagadja, hogy szíve csak rám vár,
idézve szóval-is-simogató időket.
És kapcsol bőre majd. Mindent rövidre zár.
2 hozzászólás
Drága Joxi!
A tapasztalatok ha néha fájó is, idővel megszépülnek! :-)))(tapasztalatból tudom)
versed meglepően hatott, igazi érző férfi lélekre vall!
szeretettel-panka
Szerintem ez az egyik legjobb versed 🙂
Miléna