Már elfeledted

Már elfeledted szakadt nadrágod, szegény életed
mikor gyermekként, te és családod éhezett.
Szüleidet alig láttad, az utca nevelt fel
dolgoztak, s a pénzt, a háziúr vitte el.
Kenyérre alig telt, öröm volt minden falat
hiába volt minden hajtás, élelemre nem maradt.
Mégis tanulhattál apád örömére
nagyember lettél, s ő, mit kapott érte?
Ma már elfeledted, honnan is jöttél
mióta a gyárban, nagyfőnök lettél.
Szegény anyád, hiába vár haza
dolgozik, hát nem ér rá egyetlen fia.
Csak kis hatalom kellett a kezedbe,
s, kiket szerettél, már nem jutnak eszedbe.
Mint felsőbb rangú ember, játszol a szavakkal
embereket tiporsz, kicsikart javakkal.
Különb lettél? – úgy érzed, mindent megtehetsz?
Melósokat, mint rég apáddal tették, az utcára tehetsz?
Mit neked egy sors, vagy család élete
nem a te dolgod, van e kenyere.
Amnézia, vagy a hatalom tette veled ezt
neked öröm, hogy feledtél, apádra kereszt!
Kicsit nézz hátra, lelkednek számot adva
anyád őrzi nadrágod, neki emlék, megvarratta.
Menny haza, vedd elő, gondold át, ember voltál
ma már csak gép, rosszul választottál.
Vedd az idős asszony arcát, a kezedbe
feledkezz kicsit az emlékezésbe.
Akkor, még megtanulhatsz, újra ember lenni
megtanulnak talán, téged is szeretni.