Körülöttem már borongó ősz időz, de
bennem még a szív ifjúi tavaszt idéz
merengő múlásnak időtlen partjain.
S most tűnő sóhajokat hoz felém ez
őszi szél, s csendes dalán ring fel bennem
könnyeden a messze múlt minden
öröksége bensőm rejtekén. Egy pillanat
volt az ifjúság csupán, röpke perc
a mindenség ölén e zúgó ég alatt.
Mindenem voltál, te ifjúi élet, mert
szerettem mindent, mit megadtál, bár
hűtlen gyermeked voltam, engem meg
mégse tagadtál, ki emlékül adtad a
múltba tűnt éveket, emlékül, mit
feledés homálya el nem temethet,
a kisírt szemű, könnyező időn.
Már 35 éve, hogy zárult mögöttünk
a kapu, már 35 éve tőlünk üresek
a falak, csak talán mint árnyalak
jártunk ott, emlékezve minden
csínyre, gyermekségünkre, arra a
kicsinyre. Ma már tudjuk, mily
boldogok voltunk akkor ott, mert
mi nem voltunk rabok, mi olyanok
voltunk, mint akik szabadok, s zúgott
tőlünk a lég, a júniusi búcsúzó ég,
mert az akkor ott mivelünk ballagott
odafönn a kéklő ormokon, s azóta
mily sok nyár telt el, mily sok akarat,
mily sok dicsőség fogant e dicstelen
lét alatt. Akkor még nem gondoltuk,
hogy ez lesz az élet, hogy e világ
megcsalja gyermeki örökségünk,
az ifjúi reményt, életünk kedves
jussát, a velünk nevelkedő ifjúi tavasz
ábrándos májusát. Látjátok, e világ
megcsalja azt, ki csalható, és űzi azt,
aki űzhető, s az embert, ki helyét nem
leli, szörnyű aklába foglyaként tereli.
A világ úgy tesz, mintha benne szabad
lennél, de mit ér e szabadság ujja,
ha igája járomba csalva hajt. S benned
feldúl a bősz harag vadul, mert
nyakadnak e járom nem való. Tudnod
kell hát, ki ez időben élsz velem
e földön, e helyen, ez űzött világon,
ahol nem ért az értelem, vagy csak
éppen hogy alig, mint valami hullámoktól
imbolygó lyukas ladik, mogorva szélben
vergődő dacos partok között. De mi
nem akarunk vergődni, mi érteni és élni
akarunk, mint akik tudunk remélni
egy eljövendő szebb időt, egy eljövendő
nemesebb világot, úgy mint mikor
együtt gyermekek voltunk csínyek között,
elballagó vén diákok, már nem éppen
kicsinyek. S mégis, hogy tudtunk
lelkünkből szeretni, mert mindenünk
volt az élet, s mindenünk volt az
egymásért fogant remény, miként
e sorok mögött megbúvó, ábrándos
költemény, mit nektek emlékül írtam,
s értetek e szív rejtekén, míg írtam,
könnyek közt zokogva hogy sírtam.