Arcodon bár sokadjára gördül a csalódás cseppje,
majd ráfeszül összetört porcelán szívedre,
mégis kilábal egyszer csak belőled a bánat,
ahogy az egyre rusnyábban settenkedik utánad,
hisz bebizonyul, „a hazugság a gyöngék fegyvere”, *
hiába szaggatott szét a szó, te nem halhatsz bele,
s mint gátfutója a süllyesztő létezésnek,
vagy késdobáló, akinek kedvesek a kések,
mint, ki bírja még pókerarccal, mozdulatlan,
kinek éjszakára nem kell se párna, se paplan,
szívósan hajolsz tovább a hazugság ölébe,
mert az erőd a tested kitartó görnyedése,
erőd szemed, amit mindig nyitva kell tartanod,
hogy újra lásd, micsoda hajlékony az alkatod –
már majdnem kimondtam, amit őt látva gondolok;
de inkább megtöltöttem földi hegedűtokot.
* Jókai Mór