Oly sok nyár és év rohant el
idegen tájak felé.
S engem lassan az ősz ölel,
de én nem futok elé,
már oly közel!
Nekem már minden pillanat
messze száll az éveken,
a holnap alkonya virrad,
s szél szökken a réteken.
Hozzám szavad
intelme örökkön vigyáz,
ki vagy nekem rejtekül,
s bensőmbe forrt hevülő láz,
de időm elmenekül,
porig aláz.
Sokasulnak éveim már,
szívem csendre alkonyul,
de tekintetemnek sóvár
pillantása el nem múl,
hanem immár
messze idegenbe réved.
Oly idegen csend már ez.
Szemem távolokba téved,
hol az alkony lengedez
most, Tenéked!