hogy szerény szobámnak legszebb dísze legyen
– csokorba rendezve minden pillanatot
ékességül lelkem vázájába teszem.
Meghívlak vendégül, lásd milyen otthonos,
meghitt itt szívemben – maradj, hogyha akarsz!
Kényelmes helyed lesz, örömös, mámoros,
simulj rám nyugodtan, legjobb, ha betakarsz!
Én is bújok hozzád, nem leszel itt árva,
szemeink, ajkaink járnak tüzes táncot,
befogadtalak már, szívem lelkem tárva.
Mióta eszméltem, mindig erre vágyott
rebbenő kis szívem – rabként kulcsra zárva –
s tenyeremen nyújtom Neked a világot!
4 hozzászólás
Ó de kedves marasztalás!
Csodás lehet az a világ!
Hm… lelked vázája míly nagyon ragyoghat,
Az a vendéglátás mennyi szépséget tartogat. 🙂
Drága Dóra!
Örülök a véleményednek, és köszönöm 🙂
Kedves és kellemes marasztaló vers.Ritkán olvasok szerelmes verset.
Érdemes volt elolvasni.
Aine
Kedves Aine!
Annál inkább megtisztelő, hogy tetszett írásom 🙂
Köszönlek!