Nékünk szól a cinke a rügyező fán,
minket cirógat a tündöklő napsugár.
Szelíd szellő fülünkbe súgja vígan,
kibújt a hóvirág, az árva kis futár!
Büszkén hordja kokárdáját a huszár,
délceg paripán vonul, ragyog az arca.
Csodálkozva néz körös-körül, együtt
érez a nép, emlékszik hősökre, harcra.
Nékünk szól a cinke a rügyező fán,
minket cirógat a tündöklő napsugár.
Miénk még e csepp Föld, sarjadó maggal,
kelő nap az égen, s az ezüst holdsugár.
Még tűz pislákol a bágyadt kályhában,
a felleg még csüggedt könnycseppeket zokog.
Most születik újjá a béke, s remény,
Hazánk szíve nemzeti zászlónkkal dobog.
Nékünk szól a cinke a rügyező fán,
minket cirógat a tündöklő napsugár.
Drága kicsi cinke, higgy, remélj, álmodj,
Nézd, a gólya is hazatért….még visszajár!
2 hozzászólás
Kedves Suzanne!
Szép vers, aktuális. Nálunk a tavasz sok mindent jelent – ezt is. (Talán a földet itt nem írtam volna nagybetűvel, hisz nem az égitestről, hanem hazánkról szólsz a versedben. Bár, ha valaki – hazaszeretetből, tiszteletből – nagybetűvel illeti e megnevezést, azzal nem vitatkozom. 🙂 Viszont a kelő Napot mindenképpen nagybetűvel írnám, hiszen az égitestről van szó – még akkor is, ha itt a remény szerepét is betölti egyben. Sőt, akkor különösen.)
Szeretettel: Laca 🙂
Kedves Laca! Köszönöm szépen kedves szavaid és az építő jellegű kritikát! 🙂