Marietta álma

Marietta álma

Kérdezted-e már éjjel gyermeked álmát?
Megsejtetted-e benne legféltettebb vágyát?
Virrasztottál-e vörös szemekkel kis feje mellett,
Hogy mélységében láthass egy kristálytiszta lelket?
A világ folyását nem ismeri még úgy, mint te, tapasztalt felnőtt,
De mindennél érzékenyebben éli át, te tarts fölé ernyőt!
Ha beszakad az ég, fáradhatatlanul óvd a vésztől,
Hadd kapjon segélyt egy erős, jószándékú kéztől!
Meghálálja, hidd el, minden figyelmességed megtérül,
Ott maradsz szívében örökre emlékül!
S belegondoltál-e, álmában mit őriz egy védtelen árva,
Megrázkódva a nyomortól, sötétségbe zárva?
Senki nem vigyáz őrá, anyukája halott,
Maga után nem többet, egy fényképet hagyott.
Hangja a kislány fülében még mindig eleven,
Szeretetet hoz, ahogy áttör a hegyeken.
A messzeségből érkezik, rezgése símogat,
Kitartásra biztat, erőket hívogat:

Marietta, bármi is történt, sosem vagy egyedül,
Szeretlek téged, bárhol is legyél, őrizz meg legbelül!
Anya és gyermek el nem válhat egymástól,
Útjuk közös, a sír csak egy jelkép, ott távol!
Mi élünk, nem állhatunk meg, tervezünk tovább,
Jobbra fordul sorsod, már nem szenvedsz soká!
Ne fojts el semmit, beszélned kell határozottan,
Ne hallgasd el a lényeget, ne halj meg csalódásodban!
Értékes lány vagy, és még kaphatsz egy új lelket,
Mellyel mindazt, mi megszakadt, újrakezdheted!

Mielőtt lefekszik, Marietta a túlvilági arcra mindig ad egy csókot,
Utána magához öleli kedvenc mackóját, ki érte elhagyta a polcot.
Nagylánnyá cseperedett, ám hű társával ma is megosztja fekhelyét,
Dédelgeti remegő karjában, s tűnődve nézi fakó két szemét.
Ő az egyetlen játéka, az új szülők megfosztották szegényt a legapróbb örömtől,
Elzárták, majd eltüntették a kedves kis tárgyakat, s az apa gonoszul csörömpöl!
Nem, ő csak a nevelő, az édesapját soha nem ismerhette meg,
Nem értelmezhette így a példás, férfias jellemet.
Egy anyai szív oltalmában tölthette ifjú gyermekéveit,
Mielőtt saját bőrén érezte a gyűlölet körülményeit.
Aznap este utoljára váltottak jóéjtpuszit,
Többé nincs derűs karácsony, se húsvéti nyuszi!
Másnap a szeretett személy hirtelen eltávozott,
A menny lakója lett, s angyallá változott.

Nevelőszülők vették gondozásuk alá, új otthon és élmények reményével,
De már korán szembesült hősünk a viszonyok keménységével!
Cirógatás, gyengéd szavak helyett kiabálás, gúnyos kacaj jutott osztályrészéül,
Idegen tartózkodás, munka veréssel keverve, minden dicséret nélkül!
Leginkább a férfi mutatta meg gyalázatos, emberhez méltatlan oldalát,
Asszonya az orránál nem látott tovább, szemlélte azt, mi nem más, mint szolgaság!
Pihenésre alkalma nem nyílt a kislánynak, de az ostornak sem, mely oly gyakran elcsattant a hátán,
Ha az uraság talpra állt, vergődött szüntelen, megszállta a Sátán!
Egyszer aztán elkövette a rémtettet, melyre nincs magyarázat,
Tizenhármat még be sem tölthette, s magáévá tette ez a szörnyű vadállat!
Fékezhetetlen tettvágy s vad, zavaros szenvedély tükröződött tekintetében,
Megtörtént, hisz ki állította volna le egy közönyös világ gyáva lelkületében,
Hol a testet áruként kezelik, az ember rab, az ösztönök szolgálatában áll,
Hol nem a szeretet világít, hanem pusztán az eltipró erő darál?

Felfogtad-e valaha, mi is a gyerekkor?
Vajon csak felhőtlen jókedv, mi ragyog az aranytól?
Színes labdák, hosszú kirándulások ártatlanul fénylő szemekkel,
Szóra sem érdemes csínytevések és bocsánatkérések bűnbánó jelekkel?
Mindez viszonylagos, az dönt el mindent, hová születnek,
S a család nyugodt hátteret ad-e, vagy teret a bűntettnek.
Szerencsétlenséget osztott ki a végzet egyenlőtlen arányban,
Eldorádót kínált egyeseknek, másokat megölt egy kanálban.
Gyermekünk élete végéig cipeli a kapott törődést, csakúgy a pofont,
Mirajtunk áll, virágok nyílnak-e lelkében, vagy ellepi a korom.
Restek vagyunk-e szembeszállni a gonoszsággal, cinkosként viselkedünk-e,
Avagy fölállunk a karosszékből, harcba lépünk, egyesítve minden erőnket s győzünk,
Akárhová nézel,terjed a gyarlóság, s tudod, a gyermeket nem szabad feláldozni ennek,
Védeni őket foggal, körömmel, őrködni felettük, így sok bajt megelőzünk!

Marietta végre álomba merült,az álmatlanság régebben annyiszor mellészegődött,
Ma éjszaka megtört a jég, nem zavarja őt a csillár s a redőnyök.
Rémes látomások nem ijesztgetik, folytonos remegése megszűnt,
A mackó hirtelen életre kel s megszólal: Innen el kell mennünk!
Ki végigkísérte mozdulatait, most elindul vele soha nem látott ösvényeken,
Mostantól együtt lesznek úrrá a pimasz gátakon, gyatra örvényeken.
Így szól az aranyos,brummogó hang:

Hajtsd fejedet nyugodtan ide, a vállamra,
Testőröd leszek, amíg élek, az elfajzott lények soha nem bánthatnak!
A lány ámul, miközben már fenyvesek között járnak javában,
Perzselő napfény és tikkadó hőség: ennyit éreznek egyre előrébb a tájban.
Ahogy éget a Nap,Marietta egyre biztosabb,teljesen megtisztul,
Egy másik ember lesz hamarosan,a kedve is felvidul.
Picur állatkák követik őket, s egy alig látható fonalat visznek,
Ők titkolóznak bár, de rendületlen hisznek
A kilóméterekkel törpülnek a fák, enyhül a meleg,
A láthatáron feltűnik néhány mosolygó gyerek

Hogy lehet erdőben ily hőség, óriási rejtély,
Nicsak,ezek tölgyek,hová jutunk,Felség?
Ah, ismét forróság, hisz odaát tűz lobog,
Imádat élteti, érte ezer gyermekszív dobog!
Körbeállják,örömének zeng,lassan oldódnak fel,majd táncolni kezdenek,
Hívják Mariettát is:
Állj be közénk,a tűz hangjai érted is csengenek!
Egyszer csak megnyílnak a felhők!
Jaj,milyen ismerős női arc,
Hiszen ez Édesanyám! Csoda történt! Te vagy az tényleg, mit akarsz?

Marietta, kislányom,mondtam már egyszer, a mi utunk elválaszthatatlan,
Ezért higgyél mindig az igaz, anyai szavakban!
E tűz a gyerekek méltóságáért, védelméért s a tiszta erkölcsért ég,
Soha ki nem alszik, ki megszegi a törvényt, teljesen megég!
Békésen fűti át testünk, számunkra nem veszélyes, viszont, ha ellenség támad, elharapódzik,
A gonosz szándékot kiirtja, s a múlt vétkeiért is büszkén adózik!
Lám, ilyen könyörtelen a szeretet lángja, de enélkül nincs értelme élni,
Ki jámbor és szelíd köré gyűlik, gonosztevőktől nem kell többé félni!

Mennydörgés. Beleremegnek az üvegek. Ennyi volt az álom.
Még nem pirkad, zuhog az eső, a kislány így szól: nem bánom!
Kinyitja az ajtót, csöndben kisétál az útra, de isteni az eső,
Tisztítja a lelkét s fogadkozik:Ma beszélni fogok, hozhat bármit a jövő!