Markolat

Lehet, te vagy az egyetlen férfi, ki
álmodni szokott, s hiszem; ismerek.
Tigrisek járkálnak távoli szobádban
hiába sikoltok, nem hallja senki.

Tömjén illatának gomolya száll
átszűrődik a vasbeton falakon.
Idáig érzem a gyógyító aromát,
nehéz, mint homoknak a tenger.

Messzi hullámai apály idején, úgy
futnak el, majd visszatérve; elterülnek,
mint állat torkából a vér; felhorkan
mielőtt fajtalelke, bölcsőjébe tér.

Ébenfekete mén hágja. Szelíden,
magát adja a lobogó sörényű szürkület.
Csend bontja ki a szoba neszeit, hallja
a fül, mégis, a fáradt elme alámerül.

Lassan semmibe olvad a kéz.
Az ujjak foszlott szalagjai a tompaságnak.
A teremtés szétporladó sekély. Ajkával,
hosszú álmot lehel az éjszakának.